Ha egyik legnagyobb nemzeti ünnepünk alkalmából beszélni akarunk valakiről, akinek a borok világához is megkérdőjelezhetetlen köze van, az természetesen Petőfi Sándor. Az Önök szerény mesélője ezúton is köszöni Majláth Mikes Laci barátjának, a kiváló humoristának és írónak, hogy már korábban felvetette, a Petőfi bicentenárium okán érdemes lenne írni a költő bordalairól. Helyénvalónak tűnik március 15.-ére időzíteni.
Petőfi Sándor Petrovics Sándorként született Kiskőrösön (ami kiváló népi írónk, Nagy Lajos szülővárosa is.), 1823. január 1.-én. Az akadémiai történelemtudomány szerint Fehéregyháza környékén, 1849. július 31-én, a segesvári csatában, ismeretlen körülmények között hunyt el. Ezzel kapcsolatos egyéb elméletekkel a helyszűke és a források hiánya miatt nem szeretnénk ezen írásunkban foglalkozni. Szülei Petrovics István és Hrúz Mária. Magyar költő, forradalmár, nemzeti hős, a magyar költészet egyik legismertebb és egyik legkiemelkedőbb alakja. Portréját Barabás Miklós litográfiája (1848) alapján ismerjük.
Rövid élete alatt közel ezer verset írt magyarul, ebből körülbelül nyolcszázötven maradt az utókorra, és az ismertebbeket sok más nyelvre lefordították. Ha már szóba kerültek a vélhetőleg őt megölő kozákok, akiket I. Miklós nem inváziós célból, hanem az 1815-ös bécsi kongresszuson elfogadott Szent Szövetség által fennálló kötelezettségei alapján küldött a Habsburgok megsegítésére, el kell mondani, az orosz kultúrában a magyar Puskinként emlegetik. Mi nem emlegetjük Puskint az orosz Petőfiként, de akár lehetne is.
Iskoláit a budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban (1833–1834), a Piarista Gimnáziumban (1834–1835) és a Pápai Református Kollégiumban (1841–1842) végezte. Kultúránkban, mint egykori pápai „deák”-ként aposztrofáljuk. Szintén vannak elméletek, miszerint Petrovics valójában csak a nevelő apja volt, de valódi forrás erről sincs. Mivel az említett Úr kocsmáros volt, hősünk igen korán megismerkedett a bor és a kocsmák világával. Semmi nem bizonyítja jobban, mint egyik legismertebb verse a „Falu végén kurta kocsma…” kezdetű. Tudható, hogy a márciusi ifjak a Pilvaxban bort ittak, nem sört. Mondható, hogy Petőfi a kulturált borfogyasztás első valódi nagykövete volt. Saját szavait idézhetjük, amit barátainak, többek között Tompa Mihálynak írta:
„Barátaim! Láthatjátok, mennyi jóízű bordalt igyekeztem rátok hagyni.
Hej, pedig dehogy sejtettem, hogy a majdan legnagyobb magyar borvidék poétájaként dicsérem ezt a nemes nedűt. Pedig ha tudnátok, hogy nem is vagyok annyira oda ezért a becses italért. Nem mondom, hogy eszem ágában sem volt kortyintani olykor-olykor, de mértékletes maradtam mindekor, ezt barátaim is tudják rólam. Tompa Mihályhoz írt versemben el is oszlatom azon kételyeket, miszerint szeretném a lármás mulatságot.
’Egyébiránt ne gondold, barátom,
Hogy én valami vad fickó vagyok,
Mihelyst a bor színét meglátom,
Nem én! csak úgy csendesen vígadok’.
Költeményeim tehát nem duhaj rigmusok, hanem az elmét csiszoló, az érzelmeket felkavaró poétai munkák.”
A „megszámlálhatatlan bordal” mai is a kultúránk része.
Borral és szőlővel kapcsolatos szakrális hónapuk következő írásaiban Bacchusról és Oziriszről fogunk beszélni.