Nem köztudott dolog, de Szent Miklós sok egyéb mellett még a borkereskedők patrónusa is. Ezért talán nem is olyan meglepő dolog, hogy a hollandok Szent Miklós ünnepét, holland nyelven Sinterklaas-t, egy speciális forralt borral, a Bisschopswijn-el köszöntik. Ahogy azt a Glühwein-ról, a forralt bor őséről szóló cikkünkben is leírtuk, a Bisschopswijn és a Glühwein nagyon hasonló recept alapján készülnek, és mindkettő a XIX. század során tett szert nagy népszerűségre. A Bisschopswijn-hez nagyon hasonló összetételű Püspökital, hazánkban is ismert és kedvelt italkülönlegesség volt.
Jókai Mór, Erdély aranykora című regényében, a fűszeres italok között a püspökitalt első helyen említi.
“Nagy ezüst hűtőkben mindennemű hazai és külföldi borok, pompás velencei metszett és színezett kristályüvegekben; az ezüsttálakon a legritkább vadak és madarak különnemű elkészítéssel; reszkető, átlátszó rózsaszín kocsonyák, miknek magyar ember a nevét sem tudja; nádmézbe főtt ind gyümölcsök, kakastaréjból készült raguk, ismeretlen csigák, inkább szemnek, mint szájnak valók; óriás tengeri rákok, ritka tengeri halak, egészen fölcifrázva, ételek, mikről kényes finnyáskodásból hitették el magokkal az emberek, hogy jóízűek, mikor már a jót megunták; árticsóka, osztriga, teknősbéka, miket igaz embernek büntetés megenni; rettenetes pástétomok merő csukamájból készítve, nagy kosarakban rózsaszínű hattyútojások, miket a vendégek mulatságul magok főzhetnek meg a mindenki elébe rakott kis ezüst tojásfőzőben, alágyújtott borszeszlángban, s számtalan csodás ételneműek, miknek mindennapi ember rendeltetését sem tudja, s mindezek olyan halmazban, hogy hatannyi vendég is eleget látna belőlök; aztán a fűszeritalok mindenféle neme, ki milyet kíván, püspökital, barbarász, királypuncs vagy lengyel pálinka, semmi sincsen elfeledve.”
A püspökital nevének eredetére hiteltérdemlő forrás nem áll rendelkezésünkre. Az egyik feltételezés szerint, nevét a puncsos tál püspöksüveget formázó alakjáról kapta. Az ital elsősorban a “protestáns területeken” angliában, németalföldön, északnémet területeken, illetve a skandináv országokban volt népszerű. Feltételezhető, hogy a püspökital (és a többi “egyházas” ital) elnevezése lehetőséget adott a protestánsoknak egy kis ártatlan tréfálkozásra a katolikus egyház kárára.
A püspökital “Bishop”-ként történő legrégibb említése 1738-ból angliából származik, így vélhetően innen, angliából eredeztethetjük az “egyházas” italokat.
Ezek az “egyházas” italok angliában a “füstölgő” (smoking) előnevet kapták, ami vélhetően onnan ered, hogy a készítés során a narancsot (és a fűszereket) előzetesen lassú tűzön pirítani kellett, egészen elszenesedés határáig, amíg szinte már füstöltek. Más források szerint viszont a bort (vagy egyéb alkoholos italt) a fűszerekkel együtt nagyon lassan melegíteni kellett – amíg „füstölni” (vagyis gőzölni) nem kezdett.
Az fontosabb “egyházas” italok listája a következő:
A Smoking Bishop (püspök) Portói borból, a Smoking Archbishop (érsek) Bordói borból, a Smoking Cardinal (bíboros) Champagne-i vagy Rajnai borból, a Smoking Pope (pápa) pedig Burgundi borból (esetenként Tokajiból vagy Pezsgőből) készült.